A Vasárnap e heti számában egy négyrészes sorozat indul Vallomás címmel, melyben egy tizenéves lány meséli el testképzavarának megrázó, ám tanulságos történetét.
„Tiszta apja ez a lány…” Beleborzongtam, és beleborzongok még ma is. Szeretem az apámat, de nem szeretnék hasonlítani rá se kívül, se belül. Talán nem törvényszerű, hogy örökölsz mindent, csak hát ugye a vér. Azt már biztosra tudom, hogy belülről én csak én vagyok. Egy kicsit anya, egy kicsit apa, de túlnyomórészt önmagam. Ezzel kibékültem. De ha kívülről hasonlítanék rá, az azt jelentené, hogy elbuktam. A túlsúlytól átkapcsol az agyam, és akkor már nem vagyok önmagam. Ő sem volt mindig ilyen, válás előtt teljesen átlagos, normális testalkata volt. Az utóbbi években viszont megszaporodtak a kilók rajta, ezek az én agyamat is beindították.
Ne lássak édességet!
Másfél évvel ezelőtt álltam a tükör előtt, és a kép, amit benne láttam, nem tetszett. Fogtam az arcom, nyomkodtam a szemem sarkát, hátráltam a tükörtől, majd vissza. Jaj, ne! Tiszta apám… Jaj, ne! A tükörből pont az a lány tekintett vissza rám, akitől féltem. Féltem? Rettegtem. Túl kerek fej és csíkszerű szemek. Jaj, ne! Leültem az ágyam szélére, és csak merengtem. Hogyan? Mikor? Miért nem vettem észre? Miért nem szólt senki?
Átlagos tizenhárom éves lány voltam, kellőképpen fejlett, menstruáló, ahogy mondják, szépen evő. Válogatós, de szépen evő. Azonnal tudtam, változtatni kell. Változtatni fogok. Elkezdtem hát. Úgy éreztem, nincs idő várni. A súly vagy tovább emelkedik, vagy kezembe veszem a dolgokat, és én irányítok. A történetem itt kezdődött.
Adott egy 170 centiméter magas lány, 56 kilóval. Mit kell tennem egy gyors átalakulásért, egy gyors fogyásért? Nem akarok látni nassolnivalókat, megállom, hogy ne egyek. Majd szólok anyának, hogy ne süssön annyit, vagy süssön, csak ne olyat, aminek nem tudok ellenállni. És torna kell. Sok, hatékony és kíméletlen. Emlékszem, hogy anya szülés után Rubint Réka tornáira edzett. Az jó lesz nekem is, azzal én is megbirkózom. Szóltam is anyának, jöjjön velem tornázni. Megígérte, hogy rendben, megpróbálja besűríteni a napirendjébe. Aztán valahogy mindig akadt más dolga, magam álltam hát neki. Napi húsz percet tornáztam. Egyik nap hasra, másnap láb, popsi, harmadnap kar, aztán együttes átmozgatás. Mindezek mellett rendesen ettem. De úgy éreztem, nem fogyok elég gyorsan. Bele kell húznom. Megvontam magamtól az édességet és minden sós nasit. Csak a főétkezések maradtak. A reggelik, az ebédek és a vacsorák. Nem volt könnyű. Szeretem és mindig is szerettem az édességet. Hiányzott. Csak egy sor csokoládé… csak egy kocka… már a számban éreztem, ahogyan olvad. Megráztam a fejemet. Nem! Nincs csoki, nincs nasi, nincs semmi! Nincs megingás!
Esténként, mint minden fiatal, nézegettem az internetet, elém tárultak a modellek képei… a modellek „pálcika” alakjukkal. Csontsoványak, véznák, hihetetlen vékonyak. Nekem tetszettek ezek a pálcika lányok. Nem tudom megmagyarázni, miért. De olyan akartam lenni. Ez lett a cél. Én is pálcika akartam lenni, és ennek érdekében mindent meg is tettem.
Morovics Tünde
Mi vezette el őt odáig, hogy az anorexiával kellett végül megküzdenie? Hogy történhetett ez meg vele? Hogy nem lehet egy ilyen rettenetes dolgot időben észrevenni? Ha az ember egész nap nem eszik semmit, de sok vizet iszik, vajon meddig bírja ki? A test külső változásait milyen belső folyamatok követik?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.