Egy eszmény alkonya

„Esterházy Péter nemcsak nagy író, de a 21. század elejének nagy európai teológusa is.”

Pavol Funtál felvétele
1.
Az az érzelmi gátlás, amely akadályoz abban, hogy a magyarokról írjak, leginkább talán a szemérem és a viszolygás fogalmával ragadható meg. Martin M. Šimečka felkérésekor, hogy írjak a Denník N napilapnak valami személyeset Magyarországról vagy a magyar–szlovák kapcsolatokról, szokatlanul erősen tört elő ez a gátlás. S bevallom: nem esik jól, ha még a legjobb barátaim is etnikai azonosítójegyem alapján kínálnak lehetőséget nézeteim kifejtéséhez.
 
2.
„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényének nyitómondatáról értekezéseket lehetne írni, de érjük be két utalással. Az egyik a tízparancsolat intelme: a hazugság nem marad következmények nélkül. A másik, hogy az igazság ismerete nélkül hazugság sincs, s ha mégis megszólal, a kiüresedett lélek hangja szól általa.
A digitális nyilvánosság terét ellepte az igazságot ismerő, nem ismerő vagy csak részlegesen ismerő hazugságok kavalkádja. És az indulatok, a prekoncepciók. S ahol az igazság és a hazugság, a remény és a reménytelenség az értékskála ugyanazon fokán helyezkedik el, ott minden az érvényességét veszti. Ott a lelketlenség alattomossága uralkodik.
A második világháborút követően Adorno jut elsőként arra a következtetésre, hogy a 20. században a kialakult modern információs társadalom révén hatalmassá nőtt kulturális ipar kirabolta az emberi lelket, s a kirabolt lélek minden háztartásba eljutó alakzatai révén felőrlődött a műveltség eszménye, s helyére a félműveltség tolult.
A félműveltség mára az euroatlanti világ politikai, mediális, egyházi, társadalmi és kulturális öntudatának szerves része lett. Legitimációját a tömegdemokrácia szelleme és a digitális társadalom egyaránt nyomatékosítja. S miközben az ember önmagáról való tudása és mások iránti érzékenysége nem tágult, a digitális tér alakzatai behálózták létezése univerzumát. Veszélyes adalékként a Hobbes-i mindenki harca mindenki ellen paradicsomát is megteremtette. Egy gyilkos paradicsomot, amely az emberlét törzsi, misszionárius, hűbéri gondolkozásformáinak feltámasztásával a polgárháborúk, az etnikai és vallásháborúk szellemét is kiengedte a palackból.
Alepvető aggodalom, hogy a mesterséges intelligencia uralmát preferáló digitalizált társadalom az önépítés vagy az önrombolás irányába viszi majd a civilizációt. Vajon milyen életminőséget és szabadságfelfogást, milyen jólétet és biztonságot teremhet az a szellem, amely önmaga ellen fordította az embert? A modernitás évszázados küzdelmeinek emberét, aki önnön szabadságától ittasultan elherdálta azt, ami őt szabaddá tette: a műveltség eszményét.
 
3.
Tudom, hogy bizonytalan időkben a hallgatás luxusa alibizmus, de hogyan írhatnék valami személyeset a magyarokról, vagy akár a szlovákokról, amikor a nemzeti jelleg szerintem mérgező absztrakció?
Mentális kultúránkat, jellemünket részben örököljük, részben szocalizációnk során sajátítjuk el. Anyanyelvünket kapjuk, s bár nem mindegy, mekkora szókinccsel, a gazdag szókincs sem teszi mindig átjárhatóvá a szubjektum és a nyelv közt húzódó szakadékot. E szakadék feneketlen mélysége akkor válik igazán kínzóvá, amikor a dolgok megnevezéséhez nincsenek megfelelően objektív fogalmaink.
Kamaszkoromban úgy gondoltam, nemcsak létállapotaim, hanem a szlovák főhatalom fenyegetően asszimiláló kényszerei is alakították viszonyomat anyanyelvemhez. Beilleszkedtem a szlovák társadalomba, mégis megtartottam egy bizonyos távolságot, leheletnyi elutasítást, amely nem engedi elveszíteni az ún. magyar énem, és amely arra késztet, hogy szüntelenül kritikus szemmel nézzem őket és önmagam. Egész életemben pont annyira álltam szemben a szlovák világgal, mint amennyire benne éltem. Ezért nem lettem asszimiláns. De a magyar világgal is ugyanezt a viszonyt alakítottam ki. Ezért nem lettem nacionalista.
A kétirányú kritikai gondolkodás öröme soha nem párosult bennem megvetéssel. A „körön belüli körön kívüliség” az empátiát és a toleranciát táplálta, s e kettős szemlélődés izgalmai állandó éberségben tartották intellektusomat. A szlovák asszimiláció és nacionalizmus fajtalanságait szinte a szemérmem elleni erőszakként éltem meg. A magyar védekező nacionalizmust és a lélekgyilkos revizionizmust nem kevésbé. A lényegembe hatoltak, hihetetlen éberségre köteleztek. Mindez persze nem azt beszéli el, hogy ki vagyok, csupán abba enged bepillantást, hogy a nemzetállami identitáspolitikák és a nemzeti provincializmusok fojtogató szorításában milyen szerepeket kellett vállalnom önazonosságom épsége védelmében.
 
4.
A minap egy újfasiszta fiatal Besztercebányán nyilvánosan szemébe mondta Martin M. Šimečkának, hogy hatalomra jutásuk esetén nagy valószínűséggel megölné őt. A szociális hálón rendszeresen akasztással fenyegetik Martin Bútora szociológust. A szóbeli gyilkosság a magyar glóbusznak is velejárója. Ahol a demokratikus oldal médiája is alkalmazza az árulás vádját, ott természetes önigazolást nyer a másik oldal gyilkos programja. A szólás- és véleményszabadság felelőtlen értelmezése és az igazságszolgáltató hatalom passzivitása mindkét oldalon elfogadottá tette a háborús nyelvet. Ahol a szabad véleménynyilvánítás jogán következmények nélkül lehet árulózni, illetve gyilkolásra uszítani, ott vesztésre áll az ember. Ahol a háborúskodásnak önkéntelenül (az indulat butaságából) hangot adók erkölcsi jogot vindikálnak az árulózásra, a háborúskodás tudatos hangadói pedig a nép választott politikai képviselői lehetnek, ott vesztésre áll a társadalom.
Šimečkát és Esterházyt nemegyszer vádolták meg árulással. Esterházy halála után többször is elmerültem a kettejük utolsó találkozásáról készült felvételekben. A fotós áprilisban kattintotta lencsevégre őt Martin M. Šimečkával, amikor a legjelesebb magyar írók tették oda magukat, hogy súlyt adjanak a kortárs szlovák irodalom magyarországi bemutatkozásának. A magyar könyvszakma és a szlovák kulturális kormányzat jóvoltából négy napon át mintegy negyven magyarra fordított szlovák könyvet mutattak be jelentős számú szlovák szerző jelenlétében. És a halálosan beteg Esterházy többször is ellátogatott a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, hogy megtisztelje 2016-os díszvendége, Szlovákia irodalmát. Számtalan könyvbemutatót ült végig. Tudta, hogy szlovák kollégáinak mit jelent a jelenléte, s azt is, hogy mit üzen ezzel a magyaroknak és a nagyvilágnak.
A fotókon a lelki békesség és szellemi kiegyensúlyozottság köti őket bársonyos áramkörbe. A moralista nemzetféltőkkel szemben mindketten a mágikus és a mitikus sorsmodell megtagadásával törekedtek arra, hogy az európai szellem továbbra is az erkölcsi alapú kritikai gondolkodás pozíciójából alakítsa ki a maga mentális jövőképét. Legkeserűbb pillanataimban úgy érzem, a kelleténél kevesebben vannak azok, akik az igazság és a hazugság, a tisztesség és a tisztességtelenség, a remény és a reménytelenség kínálataiból mindenkor az erkölcsileg kifogástalant választották. Ennyiben Szókratésztől Jézusig, Ján Hustól Václav Havelig ők is társai mindazoknak, akik az igazságban élni eszményének beváltására törekedtek.
 
5.
Mercedes Benz című darabjában – amelyet a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház, egészen pontosan Roman Polák és Peter Kováč felkérésére írt, s amelynek ma este lesz az ősbemutatója –, Esterházy ezt adja Lucifer szájába: „A közép-európai lét sine qua nonja: egy csipetnyi félelem, egy kis adag rémület és egy leheletnyi rettegés – rázd össze, tégy hozzá kevéske nacionalizmust, szórd meg rasszizmussal, antiszemitizmusból csak éppenhogy, az íze végett, kis nemzeti frusztráció, melyet természetesen nacionalista nagypofájúsággal kompenzálunk, és koktélunkat érteni fogják itt is, ott is, emitt is, amott is.”
Esterházy Péter az élet és a halál, a béke és a háború, az ittlét és az ottlét geometriájának újramondásában sohasem az Ószövetség „szemet szemért, fogat fogért”, hanem következetesen az Újszövetség „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” parancsát tartja követendőnek. Az ebből fakadó nyelv határozta meg írói és emberi lényegét. 2016 nemcsak amiatt vált fenyegetőbbé, mert fölerősítette az Ószövetség pusztító parancsát, hanem azért is, mert nagyon sok értékes ember hagyott el minket, akik a modernitás uralkodó eszményének, a műveltségnek voltak utolsó mohikánjai. Cseh kollégája, Martin C. Putna szerint „Esterházy Péter nemcsak nagy író, de a 21. század elejének nagy európai teológusa is”. Halálával a magyar társadalmat az elárvultság ugyanazon rettenete járta át, amely a csehek és a szlovákok többségét Václav Havel halálakor. A világ felfüggesztődik, amikor az emberre rátör a magárahagyottság döbbenete.
Utolsó könyvéből: „Szóval, odajutottunk, hogy (megint egyszer) nem értem, miért lett a Teremtés. Azt tudom, vagy úgy emlékszem, hogy mintha ez a szeretettel volna kapcsolatos. Uram, kétségkívül ez a legnagyobb ötleted, a szeretet. Ennek nem lehet a végére járni.” 
A szeretet és a szenvedés a teológiai gondolkodás, az éthosz és a szabadság a szekularizált világ kulcsfogalmai. Több olyan silány korszaka volt az emberiségnek, amikor e fogalmak a látható intézmények útjain kívülre kerültek. Mégis minden eredetibb, szabadabb, emberségesebb gondolat belőlük fakad. S ez a jövőben is így lesz.
 
Szigeti László

Ajánló